A SZENVEDÉLYEK TITKAI RAZASZKY GRÓFNŐ - DIANNA DIVERNO

ELSŐ FEJEZET - "ÍRJ – FENNTARTVA"

Karácsonykor Párizs olyan város volt, amelyet Draszella gyűlölt. Ritkán mondta, hogy soha nem szerette a karácsonyi hangulat és hangulat idejét, amikor minden különféle díszekkel, golyókkal és láncokkal, különböző árnyalatú hosszú lámpákkal és feldíszített karácsonyfákkal csillogott. Még azok a kimerítő hosszú vacsorák sem tetszettek neki, amelyeket anyósa, Piroska Razaszky rendezett moszkvai házában: cékla, sült disznó, különféle saláták, köztük burgonyasaláta túl sok tejföllel, sok-sok borsó, és mindez a hatalmas rokonok és a Razaski család jelenlétében elkerülhetetlen volt.
Draszella nem szerette Párizst, ahol tíz évig élt, és soha, de soha nem próbálta megszokni azt a várost bizonyos értelemben vagy időben, szeretni és azt gondolni, hogy Párizs a világ közepe. Most sóvárgó pillantással nézett a házát körülvevő kertre az Avenue Mozarton, nem messze a Bois de Bologne-tól, és azt kívánta, bárcsak hó helyett zöldellne és tavasz, és hogy a karácsony ne érezze magát olyan unalmasnak, unalmasnak és szomorúnak. Az elmúlt tíz évben minden alkalommal, amikor eljött a karácsony, így érezte. Nem tudta megállni, hogy ne csodálkozzon, miért van ez így minden évben.
Vitathatatlan tény volt, hogy egy élet, egy évszázad és az egész fejlődés során bizonyos dolgoknak meg kell változniuk. Vagy a változáson alapuló lehetőség egyszerűen megtévesztés? Talán soha nem történt változás? Semmi jelentősebb... Semmi, ami állandó, erős, értékes lenne... Minden, ami megváltozott az életében, soha nem tudta kihozni a gubóból, amelyben élt. Ezért méltóságteljes berendezkedése a karácsonyi ünnepek alatt, innen ered az az érzés, hogy nem tartozik ahhoz a családhoz, amelyben élt, és az a tény, hogy egy fontos megye része.
Razaszkyék évek és évtizedek óta mindent megtesznek azért, hogy nevüket a lehető legjobb fényben tartsák, a méltóságteljes ragyogás fátyolába burkolva, amelyet senki és semmi, bármi áron sem zavarhat meg. A teljes kifogástalanság érzése, amelyet merev elszántság érintett, egyre szorosabbá vált, világosabbá vált, mintha ez lenne az egyetlen út, amelyen járnia kell. Tudta, hogy a világot, amelyen jár, soha nem lehet az önkéntelenség, a gyengeség vagy az olyan ostobaságok szemszögéből látni, mint a bizalmatlanság. Önbizalom - ez volt egy másik elem, amelyet a Razaégboltok követeltek.
Draszella Razaszky grófnő néhány percig bámult ki, majd miután meghallotta az ajtó nyitását és zárását, az újonnan érkezett felé fordult. Egy szobalány, Maria von Hupfer volt, egy lány Németország déli részéről, aki évek óta hűségesen szolgálta a Razaszkykat a francia fővárosban. Draszella megkönnyebbülten fellélegzik, amikor meglátja. Felületesen ismerte a lányt, aki sohasem volt beszédes, és aki egyike volt azoknak az embereknek, akik csak azért éltek, hogy urukat szolgálják. Egy ilyen összehasonlítás undorító volt Draszella számára, valami ilyesmi, hogy vannak emberek, akik azért esznek, hogy éljenek, szemben azokkal, akik csak azért élnek, hogy egyenek. Ostobaság, mondhatnánk.
– Az anyósod mostanában Moszkvába hív – mondta a lány erős akcentussal. Nem beszélt túl jól franciául, de mivel ez volt az egyetlen idegen nyelv, amit tudott, csak így tudott kommunikálni vele. Megpróbálta Draszellával, hogy megtanítsa neki a magyar nyelvet. Ez a tanulási kísérlet sikertelen volt. A magyar nyelv még gyengébb volt a lány számára, és néhány orosz szótól eltekintve Maria Von Hupfer csak ennyit tudott a fejébe jutni.
–Tudom. – mondta Draszella. Lenyűgözi az anyjához való pazar távozás. – mondta Draszella nyugodtan, bár a kövér orosz nők fárasztó horkolásának puszta gondolata annyira irritálta, hogy újra megfordult, és abbahagyta az ablakon való kibámulást. Azon tűnődött, vajon elmúlik-e a karácsonyi időszak, és minden visszanyeri-e káprázatos egyhangúságát, amihez hozzászokott. Talán anyósának minden karácsonyi beszivárgása az életébe felébresztette benne azt a nyugtalanságot és morcosságot, amellyel üdvözölte ezt az ünnepet.
Nem minden mindenkinek való, ez lesz az elve, és Draszella tudta, hogy Dimitri Razaszky lehetett volna neki, de semmiképpen sem volt az anyja, az udvari kísérete és az a gyilkos egyhangúság, amelyet Budapestről Moszkvába, Moszkvából Párizsba hurcolt, és így tovább évente többször. Mint egy körhinta - zárta Draszella. Eltávolodott az ablaktól.
Hálószobájába ment, egy privát szobába, ahová rajta és szobalányán kívül senki más nem lépett be. Dimitri tízéves házasságuk alatt többször is járt itt, de mivel úgy döntött, hogy nincs ott semmi szórakoztató, nem zavarta semmiféle tolakodóval. Hűséges volt.
Igen. Férje mindig hűséges, nyugodt, higgadt és undorítóan hideg volt, amikor egy nő lelkét lángra lobbantotta, szerelmet ébresztett vagy nyugtalanságot keltett. Azokban a hosszú, magányos években tudatában volt ennek. Van rá gyógymód? – sokszor töprengett, de nem találta a választ. Igaz, voltak válaszok. Talán azért, hogy elváljanak? De nem ment botrány nélkül. Ami pedig a Razaszky klánt illeti, természete sen (az elszántságba burkolózó kifogástalanság miatt) ez volt a legkevésbé szükséges az ő életükben és az övében. Talán egy kicsit kevésbé csúcskategóriás ember. A másik lehetőség az volt, hogy talál egy szeretőt, aki hasonló hozzá, és akivel szenvedélyesen osztozik a hosszú, magányos karácsonyi délutánokon, miközben anyósa kövér barátai előtt vonaglik... Ez annyira irreális és lehetetlen volt számára, hogy megállt a "szerető" gondolatánál, hogy feltegye magának a kérdést, érdemes-e nevetni rajta, és van-e értelme ilyen mentális állapotokba esni, amikor a szerető fogalma valótlan, elérhetetlen idillekhez vezeti.


*Roman bi uskoro trebao da bude objavljen na madjarskom jeziku .