Wellcome to Lunaria

nehanapjan elgondolkodtato, h egy olyan ember aki ejszaka egy lampaban egy bajszos bacsi arcvonasait veli felfedezni igazabol mennyire normalis.
mint Lunaria egyetlen lakosanak, neha el kell gondolkodnom jomagam lelki egeszsegen.
sose allitottam, h normalis vagyok. de ha mar a normalitasnal vagyunk, szerintem egy ember se normalis. de akkor kerem, mi a normalis?
diszkutabilis a dolog. mert ha mindenki egy csoppet orult a maga modjan, akkor a normalitas normait is el kene mozditani valamere.
ha douglas adams lenne a nevem, akkor most frizsiderekrol es pingvinekrol tartanam a hegyibeszedet, de mivel ezidaig meg nem azert fizetnek, h hulyesegeket dumaljak, megmaradonk annal a szereny velemenyemnel, h egyszeruen tok mindegy, h most ki normalis es ki nem. az emberek, barmennyire is faj ez az allitas, nem sokat mozdultak a kozepkortol.
most mondjam azt, h halal a keresztenysegre meg az egesz hazudos bagazsra?
az sem erdekel mar.
Lunariaban mindenki abban hisz amiben akar, csak legyen szives ne kenyszeritse a cuccost masokra. es ne zavarjon a hulyesegeivel. es ne szemeteljen tul sokat.

hol is altam meg?
ah, nem fontos.

Lunaria kialitas lesz a nyaron. vegulis, nem csak Lunaria, de hat remenykedjunk benne, h lesz egy kis beutes. ha meglesz a kialitas.

nah, mindegy.
var ram a masodik vilaghaboru.

daszvidannya mucsacsosz

aspirin se polako počeo topiti u napola napunjenoj staklenoj čaši sa slikom balingena.... kako je bilo samo davno.
u glavi me razdire pritisak. stotine crva, stotine žohara mi ruju po mozgu, nabijaju se na sljepoočnice.
gledam male mjehuriće kako se dižu na površinu vode, nestaju u zraku. male čestice. kemikalije, pitaj boga što je sve u tome. uzimam čašu i kušam gorku tekučinu. kasnim na bus. ne mogu kasniti, ne smijem kasniti.
tresu mi se prsti, vrti mi se u glavi. možda je to zbog vremena. tlak zraka, sve ga osjećam u svakoj svojoj žili na glavi. bit će kiše. da je bar bude. to bi bilo pravo olakšanje nakon one sparine. iako, ni kiša ne može rastjerati crve, žohare. noćni kukci koji se motaju po tmini moje lubanje. i ruju ruju ruju, ne daju mira. šapuću mi besmislice u uho i očekuju da zadovoljim njihove želje.
ne mogu ih izbaciti, ne mogu ih se osloboditi. samo se množe, ima ih sve više i više, glava će mi puknuti.
za mračnih noći mi proviriju kroz glavu, traže nove žrtve, novu hranu...neću ja još dugo...