Wellcome to Lunaria

Egy kábelgombócon és a térden egyensúlyozva, végtelenül „nőiesen”, szívem és lábam melengetve már másnap irogálok e csuda kütyürére. Már másnap van, de engem a lustaság és a szimpla tétlenség már arra sem bír rávenni, hogy elmenjek aludni. Igaz, a tanulóban már majdnem elaludtam. Jó hatással van rám Moliére.
Enyhén elegem van már mindenből, igaz, még csak most kezdtem. Elegem van a csótányokból is. Jelenlétüket valahogy saját kudarcnak kezdem érezni. Még egy hülye csótányrajt sem birok kiirtani az életemből. De ismét azzal áltatom magam, hogy nem tőlem függ. Az sem tőlem függ, hogy nem tudok helyesen magyarul írni. Az se tőlem függ, hogy nem tudok jobban angolul (igaz, állítólag, jól megy, de nekem ez nem elég). Az se tőlem függ, hogy egy lusta dög vagyok és nem kezdtem el időben tanulni, órákra készülni. Persze, nem én vagyok a hibás. Dohogni, zsörtölődni, azt tudok. Lehet, hogy jobb lenne, ha elkezdeném a fejem a falba verni. Amilyen jó döntéseket hozok mostanában, meg úgy általában…mit is ér az egész. De még a fejem sem verhetem a falba, mert hát majd még a szomszédok átjönnek szólni, hogy csendesebben. Vagy a nevelőtanár közli, hogy nemcsak magunk vagyunk az intézetben. Hát nem mondja, kérem.
Elmélkedéseimnek persze nem sok értelme van. Néha azon gondolkozom, hátha jobb lenne, ha valami egyszerű badarságot tanulnék, ezzel is megkönnyítve magamnak. Belesüppedni az édes tudatlanságba. Mert hát, kit érdekel az ókori filozófia, meg a középkori eszmények? Mire jó az, ha nem birok vele traktort szerelni. Nem éri meg művelt embernek lenni. Kinek kellenek ma a latin közmondások? Vagy netán Villon versei. Annak a híres modern embernek van-e még valami másra szüksége, mint ponyvairodalomra, idióta prózára, csöpögős lírára és egy halom hazugágra? Kell még valami a sikerhez?
Ah, a zene. Meg a kultúra. Meg a személyiség. Meg az eszmények. Idealizált koholmányok, Hollywood-i eszményképek és nagyon de nagyon bölcs szövegcafatok és azokon épülő életfilozófiák. Miért is ne? Hisz, kell több egy mondatnál? Akár egy szám is jó lesz, 42 megfelel?
Mert ugyebár Totus mundus agit histrionem, és mi vagyunk mi, mint rossz színészek a „the tragedy „Man””-ban? Amiben „hero the Conqueror Worm”. És mire nekem értelem, mire nekem tudás, ha a végén úgyis ott rohadunk majd mind egy kupacon? A léleknek kell a tudás? Minek? Csak, hogy még több akadályt elégördítsen boldogságának? Hisz oly egyszerű lenne simán kikapcsolni azt a ketyegő vackot a koponyánkban, és már örök lenne a boldogság. Mire nekem könyvek, mire nekem tudás, életszemlélet, ha agyamból a végén úgyis kipárolog mind.