Három napja nem aludtam rendesen. Pár órára lehet, hogy beájultam, de azt még megközelíthetőleg sem nevezhetem alvásnak. És most már éjjeli fél három van, mire ágyba keveredek lesz belőle fél négy is. Ugyanmár, kinek kell az alvás? Hisz csak ideges vagyok, fáj a fejem és elmém egyre zavarodottabbá válik. Ez utóbbinak lehetnek más, esetleg illúzióépítő megközelítései is, de ez most nem tartozik ide. Vagyis, pontosítsunk, nagyon is ide tartozik, éppcsak nem a tisztelt nagyközönségre tartozik. Mondja a blogtulaj, aki még privát szféráról álmodozik, meg sok más parallel valóságról. Végülis, nincs nagy okom irkálni, de visszalovasván az előző posztot, elfogott az ihlet. Na, ezért nem szoktam én visszaolvasni a régi beírásaimat.
Két napnyi küszködés után, végre sikerült folyasztanom pár könnyet a szememből, mielőtt még arra az abszolút lehetséges lehetetlen tényezőre jussak, hogy kiszáradt a szemem. Vagy legalábbis, könny nuku. Sírásra téma mindig akad, csak alkalom kell hozzá. Igen, köszönöm, most lehet sajnálni. Nyugodtan. De az önsajnálatomnál jobban úgyse sajnálhat senki. Hát ember vagyok, vagy mi? Nanáhogy az enyém a világ legnagyobb fájdalma, mások azok, hát mások. Nem én tehetek róla.
Aludni is kéne néha.
Post je objavljen 07.01.2009. u 02:34 sati.