Reménytelenül Szerelmes Férfiak Blogja

Időről iderő, találkozom egy sötét árnyal, mely a szívemben lakik. Görcsössen ragaszkodik a múlthoz, miközben tudja h számára nincs remény. Ő mégis mindig remél, miközben lassan, bosszúra szomjazik... időnként magam is megijedek tőle, mert ugy érzem eluralkodik a lelkemen és sötétségbe borítja elmém. Néha szeretném csak szabadon engedni hogy tomboljon, harcoljon, törjön zuzon ha kell. Félek tőle... Félek h mit tenne, ha csak egy percig is hagyném fékezhetetlenül tombolni...
Miért van az hogy ez a sötét árny valaha maga boldogság volt, öröm és szeretet, és most csalodott megfáradt sötét angyal. Vajon a szív miért nem törödik bele abba amibe belekell, miért remél még akkor is mikor már nem szabad.
Nem találom a helyem, ő boldog, én nem vagyok, sajnos minden csepp boldogsága, mérgezi a lelkem, pedig ennek nem igy kéne lenni, ő megérdemli hogy boldog legyen, ő megérdemel mindent eme világ ősszes szépségét és csodáját. Nekem ő volt a világ, és ehhez a világoz ragaszkodik az árny mely egy letünk szerelem, utolsó őre, mely még akkor is harcra kész, mikor már rég elveszett a csata és a háború. Hibáztam, nagy igyekvésem közben, valahol elvesztettem azt aminek a legfontosabnak kellett volna lenni... a szerelmét...így az hittványabb, alantasabb személy kezébe került, ki tán megsem érdemli, és fel sem fogja, mi pottyant az ölébe. Még mindig vigyázni szeretnék rá,még mindig óvni, de legfőképpen csak szeretni, szeretni mindenek felett. Remélem idővel ezt az árnyat fogjul tudom ejteni, és örök rabságra tudom itélni valahol a szívem mélyén, ahol soha többé nem talál rá senki, tán én magam se. De mindig ott lesz, mindig ott marad, mert elpusztini nem lehet, ő erősebb nálam, erősebb mindentől amit csak ismerek. és nem tudom meddig tudok harcolni még ellene.
gyakran kérdezem magamtól hogy mit rontottam el, talán azt hogy tulságossan szerettem. Hogy ő bármit megért, és mindig igyekeztem telyesiteni, a kivánságait, mert boldognak akkartam látni. Most az... de már nem velem, nem mellettem... elveszett a világom és minden ami fontos volt, igyekszem találni olyan dolgokat, melyek régebbiek mint az iránta táplált érzelmeim. Bevallom, nem sokmaradt, a boldogság alatt, észrevétlenül lassan, elpusztitottam mindent, ami önmagammá tet, most calodottan nézek vissza az elmúlt boldog évekre, és el sem hiszem h nincs többém hogy már másé, és csak azon tudok gondolkodni, hogy ő vajon fogja igy szeretni??? Hogy vajon vigyáz majd rá? mert a szerelem nem csupán az, látunk egy szép lányt akivel jol kijövünk, szerelem az amikor a legnagyobb bajban is ott van, amikor a másik fél ért bármit gondolkodás nélkül fel tudsz áldozni. Az agyam tudja h nem szabad már ilyenre gondolonom, de a szivem az árnyal csak érte kiált, aki egy szerelmes mosolyért még az ördöggel is lepaktálna...
De ez nem mehet igy tovább... változnom kell, és az életemet, az életem értelmét, be kell zárnom, és eldobni a kulcsot. nélküle már nem leszek ugyan az, s talán sose leszek boldog. Ezer sebből vérzek, de lassan idővel minden seb vagy így vagy ugy begyógyul, csak nem tudo ki marad meg a végén és vagy az árny....